M     U     N     K     A     N     É     L     K     Ü     L     I

 

Egy oldal az elkeseredés ellen... és a megoldás!

MENÜ

Ha akarjátok, leközlitek, ha nem akarjátok, nem.

Mindössze el szeretném mesélni, hogyan is jártunk szeretett jelenlegi és ezt megelőző (meg ezeket megelőző) kormányaink uralkodása és az ország lezüllesztése alatt/miatt.

Röviden és tömören: első házasságom tönkremenetele után megismerkedtem egy lánnyal. Bekövetkezett a szokásos, találkozgattunk, összeköltöztünk, egybekeltünk. Na de ha már egybekeltünk, jó lenne egy saját fészek is. Sajnos a családi háttér nem volt valami vidámkodásra okot adó: párom szülei rég elváltak, pár évente "új" családjuk lett, sarjukat nagy ívben le.....ták. Az én szüleim annyiban tudtak segíteni, hogy egy ideig lakhattunk náluk. De hiába a viszonylag nagy családi ház, ha 9-en laknak benne. Mindez úgy, hogy a szuterén rész (szobácska, mosdófülke zuhannyal, konyha) a valahai kamra/széntároló/kazánház részből lett kialakítva, vagyis hiába a festés, hiába tapéta, falvédő, több réteg szőnyeg. A szigetelés hiánya, és a kis, lőrésszerű ablakok miatt minden penészedett, tönkrement. Nyáron is szabályosan hideg volt a szobában, holott odakint még az üveg is folyósra olvadt. A télről ne is beszéljünk, lehetetlen volt normálisan befűteni. Természetesen a kedves szülők segítettek, hiszen alig kértek pár ezer/tízezer stb. forintot a rezsibe. Érdekes módon csak tőlünk, testvéreimtől soha.

Lépnünk kellett, léptünk. Bele a lakáshitelbe, "természetesen" CHF alapúba. Ki gondolta még akkor, mekkora gond lesz ebből? A forint alapút sajnos már akkor sem tudtuk bevállalni, majdnem duplája volt a havi törlesztőrészlet. Kinéztünk egy kis másfél szobás lakást. Szép is, jó is, olcsó is, de persze a hitelhez kell önerő is. Mivel magunkon kívül senkire nem számíthattunk, és nem igazán volt megtakarításunk, vettünk fel személyi kölcsönt (önerőnek), majd a lakáshitelt.

Költöztünk, örültünk. Kis lakás, másfél szoba, csak 35 négyzetméternyi panelkocka, de "saját". Vagy nem?

Aztán szép lassan egyre rosszabb lett a helyzet. Majd gyorsan nagyon rossz lett. Felmondtam a garázsbérletet. Jó lesz az autó az utcai parkolóban is, úgyis öregecske már. Eladtam a motorom. Időm nem volt motorozgatni, a pénz kellett. De még elvoltunk. Mivel egyre romlott az árfolyam, az amúgy sem tágas lakásban összehúzódtunk egy szobába, a fél szobát kiadtuk albérletbe. Nem nagy pénz, de segített minden hónapban a számlákon. Aztán egy bamba emberke totálkárosra törte az autót. Mivel öreg volt, a biztosító alig fizetett. A munkámhoz kell autó, ha nincs autóm, nincs munkám. Muszáj volt venni egyet, de ezzel kimerült minden anyagi tartalékunk. Jöttek az ünnepek, dolgoztunk amit csak lehet. Karácsony előtt két nappal párommal közölték, hogy köszönik munkáját, de válság van, lehet hazamenni. Kellemes ünnepeket.

Feleségem összetört, próbáltam tartani benne a lelket. Bementünk a bankba, hiszen "segítik" a devizahiteleseket, ha azok bajban vannak. Bajban voltunk, mutattuk a munkanélküli igazolást stb. Természetesen felajánlották a hitelkönnyítést/áthidaló hitelt/fittyfenét, csak kellene még egy ingatlan, amit megterhelhetnek vele. Mégis honnan? Nincs kertem, nincs másik lakásom, házam, hisz akkor nem lennék itt. De ez a bankot nem érdekelte, vagy ingatlan, vagy mehetek a búsba. Telefonáltam, szaladgáltam munka után/közben, intéztem ami tőlem telt, lett munkahely. Mindketten dolgoztunk főállásban, páromnak fixnek mondható másodállás, nekem vagy túlórapénzek, vagy fusizás, plusz az albérlő: már ott tartottunk, hogy a kisebb tartozásainkat pár éven belül rendezni tudjuk.

Persze szigorúan úgy, mint eddig, napi egy adag meleg étel, inni csak vizet vagy néha teát, semmi luxus. Így mire mindent kifizetünk, marad 5-10000 forint, amit meg tudunk takarítani havonta.

Ekkor ütött be a baj. Kezdődött azzal, hogy a bank küldött egy levelet, mely szerint sajnálja, hogy visszavontuk a könnyítés iránti kérvényünket (persze, honnan szedjek még egy ingatlant, barom), de mivel ők törődtek velünk, fizessünk be iksz ezer forint ügyintézési díjat...

Következő: párom nem kap több munkát a másodállásból. Indok nem volt, csak ennyi, vége. Az albérlő közölte, hogy hazamegy, pakol, vége.

Ennyi.

Sajnos a feleségem beteg (depressziós), de próbálom tartani benne a lelket, immár 9 éve küzdök/küzdünk ezzel a betegséggel (is).

Napi 10-12 óra munka, sokszor hétvégén is.

Nagyon régóta nem tudok egy jót enni.

Látszatra jól élünk, de ez a látszat. Tiszta ruha, rend még van.

Valameddig.

Most elértünk arra a pontra, hogy nincs tovább.

Napok óta csak margarinos kenyeret eszek egy pohár vízzel.

A szülők nem tudnak segíteni, rokkantnyugdíjasok, alig van pénzük.

Máshoz nem tudok fordulni. Nincs kihez.

Van pár barátom, sok ismerősöm, de mind szegények, örülnek ha megélnek.

Nem tudjuk már fizetni a hiteleket, a rezsit.

Még elmegyek dolgozni, bár nem tudom, mi értelme.

Pár napig még kibírom, aztán...

Volt egy olvasótok, egy rajongótok.

Volt egy ember, aki próbált hinni abban, hogy lesz még szebb jövő.

Sajnos nem lett. Pontosabban: nekünk nem lett.

Nem tudjuk kivárni, mert egyszerűen elmegy a lakás, el fogja vinni a bank.

Mi meg éhen halunk. Szó szerint.

Sajnos fogy magyar. Nemsokára megint kettővel kevesebben lesztek.

Most csak egynek tudok örülni: annak, hogy nincs gyermekem.

Mi lenne most vele?

Aki még bírja, annak: szebb jövőt!

Üdv Abszurdisztánból

Ez csak egy sztori volt a mai magyar valóságból.

N. J.

Friss: olvasónk újabb levele:


Köszönöm, hogy leadtátok a levelemet, és köszönöm a felajánlásokat, amik érkeztek akár e-mail-ben, akár a kommentek között.

Mint mondottam, köszönöm a felajánlásokat, de sajnos nem tudom igénybe venni őket. Legfőképpen köszönöm H.L.-nek, aki lakást ajánlott fel, de sajnos én a "vadkeleten" lakom, ide köt a munkám és a családom (akikről az előzőben nem írtam, mert már így is sok volt, de támaszkodnak rám, számítanak rám). Köszönöm K.B.-nek a pénzügyekkel kapcsolatos segítségnyújtás lehetőségét, de már mindent végigjártunk, amit lehet. Magánúton is, közvetítőkkel is.

Üzenem azoknak is, akik nagyon tudják osztani a tanácsokat: mint az előzőben leírtam, nem csak sír a szám, hogy jajj a hitel, hanem, mint írtam is, dolgozom, fusizom, hajtok mint a gép. Idézek egy hozzászólót: "gond a magyaroknál, nincs egy szakmunkás végzettsége sem és azt hiszi,
akkor is járna havi 300 000 Ft!". Nos, nem szakmunkás, hanem technikus végzettségem van, plusz több tanfolyam/gyakorlat/tapasztalat, és nem irodai siránkozó vagyok, hanem dolgozom, szerelek, létrát mászok, fizikai munkát végzek. Nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy külföldre kimenve nagyon jól fizető munka hullik az ölébe, ja és nem biztos hogy mindenki ki akar / tud menni külföldre.

Akkor ki marad itt?

Visszatérve a hitelre: mivel mindig megpróbáltam becsületesen dolgozni, nem lopni és csalni, sajnos csak annyit értem el, hogy hitelt kellett felvennem ahhoz, hogy lakás legyen. Albérletbe nem akartam, mert ne a másét fizessem. (...)

Időközben annyit változott a helyzet, hogy egyik barátom - pedig ő sincs sokkal jobb helyzetben - kisegített bennünket annyi pénzzel, hogy a következő egy-két hónapot át tudjuk vészelni. Addig hátha sikerül megint albérlőt is találnunk. Talán (nem akarom elkiabálni) sikerül bevállalnom egy másodállást, már csak meg kell várni az orvosi alkalmassági eredményét. Remélhetőleg összejön. Pluszban ígéretet kaptam, hogy szórólap/újság kihordásban is számítanak majd rám 1-2 hét múlva. tudom, nem sok pénz, de pénz.

Mindenesetre aki kérdezte a végzettségemet: sajnos burkoláshoz nem értek. Távközlési ágon végeztem, majd ehhez csapódott egy szoftverüzemeltetői oklevél. Jelenleg gyengeáramú rendszerekkel dolgozom, vagyis informatika, távközlés, biztonságtechnika, persze alkalmazottként. De az úgynevezett "ügynöki" munkán kívül bármit elvállalok, ha megfizetik. Akár lépcsőház-takarítást, sofőrködést, meg még sok mindent.

Feleségem adminisztrátorként dolgozik, de amit bír, ő is elvállalna. Mint írtam, "vadkeleten" élünk, pontosabban Debrecenben, ha ez az infó számít valamit.

Még egyszer szeretném megköszönni a sok támogató és buzdító hozzászólást - és a negatívokat is. Abból is lehet tanulni. Most egy ideig elvagyunk, és igyekszünk, hogy kimásszunk a gödörből. Remélem, sikerülni fog.

Most ott vagyok, hogy látom a fényt az alagút végén, csak még nem tudom, az a kijárat, vagy a vonat jön...

De majd csak lesz valahogy.

Tehát köszönöm mindenkinek, a szerkesztőségnek, hogy leadta, a hozzászólóknak a felajálnásokat és a véleményeket, egyáltalán: mindent.

Igyekszem, hogy túléljük.

Szebb jövőt!

N.J.
KÖSZÖNET A KÖZLÉS LEHETŐSÉGÉÉRT A KURUCINFO-NAK!
Asztali nézet